Azt magyarázzátok el nekem, hogy van az, hogy valakiről minden kikerülő információt meghamisítanak

Ha ezt nem tudjátok elmagyarázni, akkor azt mondjátok meg, hogy miként akadhat olyan nagykorú, cselekvőképes ember, aki mindezt elhiszi.

Azért ez egy óriási show. Nagyon jó ott ülni, és nézni, ahogyan a világ legkomolyabb szórakoztatóipari nagyágyúi egymást szórakoztatják. Interjú.
„Volt olyan pillanat az elmúlt hetekben, amikor úgy érezted, tényleg a Mindenki fogja nyerni az Oscar-díjat?
A gálán, pár kategóriával a rövidfilmek előtt volt egy pillanat, amikor elkezdtem aggódni: úristen, hát még beszédet sem írtam, mi lesz így? Gyorsan beírtam a telefonomba néhány címszavat, hogy legalább ne teljesen készületlenül álljak színpadra, bár persze azért korábban is gondolkodtam már rajta. Akkor majréztam egy kicsit, de aztán közvetlenül a mi kategóriánk előtt hátrafordult hozzánk a dán jelölt film producere, és azt mondta: „Mi itt mind győztesek vagyunk.” Akkor azt mondtam magamban: na jó, valószínűleg úgysem mi nyerünk, nincs semmi baj. És megnyugodtam. Aztán egyszer csak kimondták a nevünket.
Szóval elég felkészületlenül ért a dolog. Persze tudtam, hogy nagyon sokan jól reagálnak a filmünkre, a kinti kampány során lehetett érezni, hogy óriási szeretet veszi körül a Mindenkit, még az Akadémia néhány szavazó tagjai részéről is. De nem tudtam, ez mire lesz elég, hogyan fog reagálni a több ezer szavazó. És egyébként még most sem tudom, nem is fogjuk tudni soha, hányan szavaztak ránk a kategória több mint négyezer voksolója közül.
Korábban mondtad, azt tanácsolták neked, akárhogy is lesz, a legfontosabb, hogy próbáld egyszerűen csak jól érezni magad az Oscar-gálán. Sikerült elengedned magadat?
Persze. Azért ez egy óriási show. Nagyon jó ott ülni, és nézni, ahogyan a világ legkomolyabb szórakoztatóipari nagyágyúi egymást szórakoztatják – gondolhatod, hogy ez az a pillanat, amikor mindenki a legjobbat akarja kihozni magából. Ezek azok az arcok, akiken az egész világ sír és nevet egész évben: ők tényleg tudják, mit csinálnak. Sokszor tényleg el tudtam engedni magamat, és nagyokat röhögtem én is az eléggé aktuális és éles poénokon: szokás szerint elég politikus volt a gála. És végtelenül szórakoztató, szép és megható – amire még száz százalékot rátesz, ha élőben ott vagy.
Azután is el tudtad engedni magad, hogy megkaptátok a díjat, vagy onnantól már csak a szobrocskára tudtál koncentrálni a kezedben?
Akkor már nehéz volt. De amikor bejelentették, hogy a Kaliforniai álom a legjobb film, utána pedig azt, hogy összecserélték a borítékokat, az hihetetlen pillanat volt. Mindenki hitetlenkedve nézett egymásra az egész Dolby Theaterben; csipkedtük egymást, hogy most tényleg ez történik, tényleg egy ekkora bakit néz a tévében több százmillió ember? És tényleg. Akkor egy pillanatig én sem gondoltam arra, hogy most nyertem egy Oscart, erősebb volt ez a hihetetlenül szürreális élmény, hogy egy ekkora hibát követtek el egy egyébként ennyire profin szervezett show-ban.”